Vannak még rajtam kívül?

2013 március 18. | Szerző: womansecret

Úgy döntöttem blogot írok, hogy magamnak, vagy pusztán az éternek, azt majd kiderül, úgysincs fogalmam arról, hogy miként lehet egy blogot népszerűsíteni, ha esetleg megüti azt az alapot, hogy érdekes témáról ír az ember ..és lehetőleg ugye jól..

No szóval amiért billentyűzetet ragadtam, hogy rájöjjek, egyedüli torszülöttként élem-e amúgy életemet a föld nevű bolygón, vagy vannak még sorstársaim? Ha a netet nézek, és különféle női magazinokat, arra kell rájönnöm, hogy miközben óriási horderejű témák kivesézését ígéri egy-egy cikk, elolvasás után ugyanolyan hülye vagyok témához, mint előtte… Pedig ám engem is érdekelne, hogy mi a stabil párkapcsolat 5 legnagyobb titka, meg hogy érhetem el, hogy engem soha, de soha ne csaljanak meg, és hogy mi az a 10 dolog, amit a harmóniámért meg kell hogy tegyek, és tök jól leszek… Szóval velem van a lelkesedés, esküszöm, aztán amikor elolvasom, hogy takarítsak ki, meg menjek a napra sokat, meg ne lásson a pasim szőrtelenítés közben, akkor finom kifejezés, hogy kissé csalódott vagyok…

A másik, ami miatt nagyon csalódott vagyok, hogy ha nincs gyerekem, és túl vagyok a 3X-en (a többit inkább hagyjuk, így jobban hangzik még mindig), és mindezt nem azért, mert jó vastagpénztárcájú, igazán menő szingli lennék (aki esténként az amerikai himnusz énekli, hátha reggelre tényleg New Yorkban ébred), hanem mert egyszerűen „ezt dobta a gép”, az gáznak számít… Persze volt némi hatásom az bizonyos gépre, mert hogy volt nekem olyan (abban a periódusban legalábbis annak látszott)  kapcsolatom is, amikor vállalhattam volna gyereket, de mégse tettem… Valahogy kevés volt az x év (általában 7 alatt) a kapcsolatban, a pasi gyerekvágya, mert én valahogy úgy érzetem hiába elégedett a pasi velem, nekem valami nem kerek, és bizonytalanságra nem hívok le egy gyereket a földre, csak mert amúgy ezt így szokás. Persze hallom a mondatokat, hogy bizonyosság sosincs, ami igaz, tehát gondolhatják azok mennyire távol voltak a vállalhatótól… Szóval mindig toltam az időt… 25… Akkor tuti férjhez megyek, és lesz rögvest gyerek is… 28 évesen a házasság sikerült, de valahogy a gyerekre nem éreztem az érettséget… De gondoltam, majd 30! Az már tuti!… 35… Ááááhhhh, ez se jött be, most a 40-nél tartok, és tisztán látom, hogy ez mennyire gázul hangzik… De hát ez van, nincs gyerekem…  Sok párban és magányban álló nőtől hallani, hogy a gyereke az élete értelme, ez alapján az enyémnek nem sok van… Nincs törpe istenem, mini hadvezérem, kincsem, de dolgozok, van párom,  van eladásra vágyó vagyonom, és reményem a jövőre, hogy talán még nem intették le a meccset…

Szóval ha ebben a korban kimész a világba, és elkezdesz pályatársaiddal beszélgetni, rögtön jön a kérdés : na és gyerek, mikor??? Mintha olyan lenne, hogy nincs gyereked, te jó ég, és még lélegzel??  Ez is létező diszkrimináció, mert itt jön a rész, hogy továbbállnak, és egy másikkal megbeszélik, hogy úristen mennyire szánalmas vagy, és te jó ég…

Itt most nem azokról fogok írni, akik józanul kezelik anyaságukat, rájöttek, hogy önmagukban is léteznek attól még, és nők is maradtak, hanem azokról, akik külön kaszt tagjainak érzik magukat… Több nő ismerősöm járt úgy, hogy amint házas lett kissé „diliházas” is, hogy ócskább kifejezést is használjak, mert a –né odakerülésével, vagy netán ha apja nevét lecserélvén identitását átalakítván mindenki számára világossá tette, hogy őt bizony elvette egy férfi ( azonos neműekre itt Magyarországon még nem kell ugye gyanakodnunk) – akkor paff, ő kész lett… Ennyi..  Itt a recept….

Szingli barátnők lesajnálva, aki csakúgy együtt él, az is, hisz mi abban a felvállalt, és legtöbbjük saját kis révükbe érve neki áll megpihenni… Van köztük, aki háromszorosára nőtt, jó minta szerint levágatta és bedaueroltatta a haját (azzal sokkal kevesebb a macera), van aki pusztán úgy veszi, hogy a házasság egyértelműen növeli az agysejtek szaporodását is, és ha valaki még pénzhez is jutott a házassága révén – no az igazi nagykirály!

No nem jön a rész, hogy minden házasság válással végződne, csak azért mert én elváltam, és a keserűség szól belőlem… Nem vagyok az a fajta, aki szakításoktól megijedne, mindig jön jobb.. No szóval nem ez jön, csak az, hogy ha egy dolgot is megtanultam a kapcsolatokról a lényeg az, hogy sose dőlj hátra…. Mert hátrafogsz esni nagy valószínűséggel…

És nem garancia ma már sem a házasság, sem a gyerek, semmi, az érzelem vagy fog, vagy nem…

Voltam eddigi életem folyamán már minden, megcsaló, szerető, megcsalt, a tárház teljesen széles. Megszoktam, hogy mindig a megcsalt felekkel szolidáris  a világ, és főként a nőtársadalom.. Bitangul tudjuk utálni azt a rohadt kurvát, akivel férjünk, pasink megcsalt.. Sokszor tényleg sportból vannak nők, akiknek a csábítás lételemük, de belőlük ritkán lesz olyan szerető, akiért esetleg lép is az ember… Vagy lép miatta, csak aztán vagy  a pasi csalódik, vagy a nő, de végül nem lesz belőle semmi… Ilyenkor új híján vagy van a  ”hazafutás”, vagy  megy tovább az élet, és előre felkiáltással halad a pasi tovább.

Szóval amiben sorstársakat keresek, hogy ha úgy hozta a sors, hogy miattad lép valaki ki egy házasságból, és Te nem vagy egy rohadt kurva, sőt több érzés szorult beléd, tán még emberibb is vagy, ha lehet ilyet mondani, és ha egyszerűen csak a jót akarod kihozni, abból a helyzetből ami lett – akkor mi lenne, ha veled is szolidáris lenne valaki?

Mi van olyankor, ha jó életed lehetne, és meg is érdemled úgy érzed, mert igazán teszel érte, nem dőlsz hátra, melózol a kapcsolatodban, meg amúgy is igyekszel fejlődni – és mégis mindenki Téged utál?  Mert hát a híres szolidaritás csak az elhagyott nőnek szólhat….

És mi van amikor, ha az a nő amúgy nem is érdemli meg, és olyan dolgokat tesz, amivel a Te életedet, az őt elhagyó pasiét, és még  a gyerekeiét is pokollá teszi, de minduntalan a közeg által fel van mentve?

No hát ha akarnak igazán szörnyű nősztrorikat hallani, és elkívánnak azon gondolkodni, hogy azért a nők egy része hova süllyedt, akkor olvassanak eztán… Nem csak az elhagyott  női dolgokról szeretnék érni (pro és kontra is), hanem, hogy miért nem vesznek minket nőket egyre jobban komolyan a pasik… Jaj, nem egy emanci-punci ideológiát kívánok leírni, miszerint annyira emancipált lennék, hogy nagyon és mindent kikérek magamnak, például, azt  is hogy egy pasi miért nem nyitja ki nekem az ajtót, miközben pont azt hirdetem hogy mennyire egyenrangú vagyok vele… Nem, nem. Hanem pl, arról, hogy miként ajánlkoznak fel a nők pasiknak, minél nagyon  a koruk száma, sajnos annál bátrabban, meg hogy  miért találni álláshirdetések között olyat, hogyha pl szeretnék a főnök mellett dolgozni, akkor nagyon nyitottnak kell lennem, olvasnom a sorok között, és ne lepődjek meg ha a munkaköriben a közös utazások szerepelnek, és nagyon nagyon elkötelezettnek kell majd lennem a cég felé… Ilyenkor az jut eszembe, hogy mi van, nem elég már a társkereső? És valószínűleg az a gáz, hogy jelentkeznek rá…

No azt hiszem elsőre ennyi elég lesz… Meglátjuk vannak e sorstársak, és van e aki megakarja még menteni a női nemet (mi már szintem mindenre igen a legtöbbször J ), és van e akit érdekelnek ezek a témák egyáltalán még rajtam kívül…

 

Helló Világ!

2013 március 18. | Szerző: womansecret

Úgy döntöttem blogot írok, hogy magamnak, vagy pusztán az éternek, azt majd kiderül, úgysincs fogalmam arról, hogy miként lehet egy blogot népszerűsíteni, ha esetleg megüti azt az alapot, hogy érdekes témáról ír az ember ..és lehetőleg ugye jól..

No szóval amiért billentyűzetet ragadtam, hogy rájöjjek, egyedüli torszülöttként élem-e amúgy életemet a föld nevű bolygón, vagy vannak még sorstársaim? Vannak e még, akiknek nincs gyerekük, de attól még talán komolyan vehetők, akik voltak szeretők és voltak megcsaltak, de úgy jártak, hogy az amúgy “mindenki mindig  vele szimpatizál típusú” elhagyott nő nem barátságos karmai közé keveredtek , hogy bár a társadalom rossz ruhát ad többnyire rájuk, de nem akarják viselni, mert egyszerűen nem a méretük, illetve vannak e olyanok még, akik hisznek abban, hogy a nőknek nem kell totál leadniuk, csak azért mert ötszörösen többen vannak, mint a férfiak…